Marion

"Valahogy olyan üresnek tűnt, érted?
Amikor te mondod azt, azt hallom
Igazán hallom."

Nem ér semmit a fájdalom
Nem bírom a súlyt a vállamon
Csak egy fényt látok a hajnalon
A napfelkelte megcsillan a hideg ajkadon
Fogom a kezed, megnyugvást leltem
Nem érdekel már ha megszűnik a lelkem
A világot én már soha meg nem fejtem
És tudom rég hogy hiába vezekeltem
A nap horizonttal eggyé válik, amit
Önmagamban utáltam lemállik, amit
Benned szerettem részemmé válik
Ahogy hozzám érsz már a testem nem fázik
Igen, ezt kívántam a végnek
Nem élek céltalan rendeltetésnek
Ez lesz a vége és mégsem félek
Megszűnik minden, a szemedbe nézek

Tűk a földön, a körülöttünk levő világ lett a börtön
Csak a fogva tartó az akitől jár a kölcsön
A téli fagyban ami fűt minket az ösztön
Itt rég nincsen flancolás rég nincsen öltöny
Hisz nem is kell, az eső szakad a tetőfedéllel
Ez csak te és én, ahogy mi leülünk a világnak a szegélyén
A pokol legmélyébe ugorva a tűzben pihenni
Ha ez bizarr, nem akarok normális lenni
A mámortól tanultam meg így szeretni
Hogy könnyebben tudjak a semmibe veszni, hogy eggyé váljunk
A végzetben pusztul el minden rémálmunk
Ahogyan a tisztítófénybe sétálunk
A halottak földjén mi addig helyt álltunk
Míg rá nem ébredtünk hogy meghalni vágytunk

(refrén)
Vér az érben, mámorral egymásban kéz a kézben
A lelkünk elpárolog a gyertyafényben
Lent a mélyben
Majd eltűnünk együtt a semmiségben
Az idő megáll, végre megértem
Miért nem becsültem értéket a szépben
Egy porszem elsiklik a szélben
A lelkünk eltűnik az éjjeli égen

Felforr a levegő, a vérem gőzölög
Rám néztek azt mondták egyszer majd felnövök
Azt akarom, ez a perc legyen örök
Élőhalott aki a lelkedért hörög
Mégis látod a gyönyört miről azt hittem nincsen
Átölelsz, a bőrömre fájdalmat vittem
Te hozzám érsz egyszer őszintén, meghitten
Az többet ér, mint ezen földön más minden
A szó az majd elszáll, gesztusokból értelek
Mindentől óvlak, a világtól féltelek
Egy kincset dobtak a sanyarú léleknek
Értelmet hoztál legvégül a létemnek
Tűnjünk el együtt, adj nekem egy esélyt
Fejezzük be ezt mint egy múló szeszélyt
Tudjuk hogy nekünk a túlélés csekély
Hát ne kerüljük többé el ezt a veszélyt

Ahogy magaddal húzol az értelem elvész
Hallom hogy érzel, és érzem hogy elmész
De velem maradsz, mert te úgy akartad
Mert az előítélő világ nem zavartat
A dér ami minket a fagyban takargat
Ki engem szörnynek hívott mindig tagadtad
Egyedül te maradsz aki majd a lelkem
Sivatagjában végül vizet fakaszthat
Egy sóhaj a fülembe szirénnek hangja
Egy sóhaj a füledbe ami elaltat
A vérem megalvad, és te vagy ki nem hányja
Szememre azt hogy "már régen feladtad"
Amikor azt hitték, hogy végleg szétválunk
A vesztünk utolsó útjába sétáltunk
A halottak földjén mi addig helyt álltunk
Míg rá nem ébredtünk hogy meghalni vágyunk

(refrén)
Vér az érben, mámorral egymásban kéz a kézben
A lelkünk elpárolog a gyertyafényben
Lent a mélyben
Majd eltűnünk együtt a semmiségben
Az idő megáll, végre megértem
Miért nem becsültem értéket a szépben
Egy porszem elsiklik a szélben
A lelkünk eltűnik az éjjeli égen