Séta

Mindegy hol kezdjük, ne hidd, hogy annyira más
Le-lerepülnek a minden ágáról levelek
Szóval az a vége, vagy az eleje, ha lebegünk a fény felé
Vagy ez csak egy több féle fény közé ragadt villanás?
Most meg sötét van, nem égnek körték
És önmagába csavaródó eltévedt körkép
A város. Minden csak elmélet, törvény nincs
Egy pontba örvénylik beltér meg kültér
Mert ha elfagy a gyökér, mindegy mit ültetek
Meg hogy hova, csak a pusztulás, mi ismétlődik időtlenül
Amúgy meg hiába a kívül-belül kihűlt terek
Ha a pusztuláshoz élet kell, az meg földből előkerül
Itt van, aki előkelő, én inkább később kelek
Az első diagnózis néha végső lelet lehet
Szóval miért mennél vissza oda? Minek az oda-vissza?
Ha ölel, eltaszítod, eltaszít és öleled
Ugyanaz a pont az időben van hogy késő
Máskor korai, szimultán emlékszem rá és várom
Míg beborulva botorkálok fel a belső lépcsőn
Próbálok lépkedni egy napsütötte sávon
Itt túl szűk a hely, hogy tág dolgokat érintsek
Úgyhogy csak miérteket keresek, mert miért is ne?
Hova firtatnám a nagyságom
Ha ilyen kicsi a föld a galaxisban, és én benne még kisebb?

Én benne még kisebb, de így békésebb
Az új tudás is rég ismert
Attól még föld, meg ég is kell
Hogy a végtelent érinthesd. (2x)

Tágítom a kört, de meghúzom a vonalat
Az örök-éter helyett eszmélem az életteret
Olykor magasan kúszok át a való alatt
Egyszer meg mélyen ébredek önnön létem felett
Kevert hangrend: a forma tart lent
A tudás felemel, így a szó a tandem
Én meg csak tekerek. Eszméket kövekbe belevések
Aztán árnyék vetül a kövekre: egymásba nyíló jelenések
Egy madár a barlang falán ballag felém
Vagy épp az ablak helyén jár táncot a zápor
Szűrt maszlag-zenék, altass, mesélj, halkan beszélj
A zajban, ne félj, majd olvasok a szádról
Magasodó fények
És sötétlő mélységek között élünk igazából
Az ajtómat zárom, de ablakot nyitok
Ez az utcám: minden sor ház, és minden szöveg a házsor
Fáj a fejem, a száj szól
Voltunk már itt százszor, és százszor leszünk megint:
Világcserepekben virágűrnyi hervadások
De mind kinyílunk ahogy a zárszó megszületik