Introspektív dal

(verse 1)

Tudom én, tényleg, hogy az élet nem szed túszokat
De mint állóvizet felkavar - talán ezért iszom túl sokat
És képzavar a halántéknak feszülő homlokzat
De a légnyomás lépten-nyomon asszonáncot osztogat
Folyton belébotlok, hiába kerülném el
Lefegyverez a zajló duna fraktálszerűsége
Napok óta így megy ez: mindig feszül valami
És amíg kiutat nem talál, kicsit belül alakít
Ez egyedül nekem számít, nem túl nehéz belátnod
De nem bántódom meg, egy kiállás és beállok
Ne félj, már csak egy dal fog még rólam szólni
Az ilyeneknél többnyire csak oda lyukadok ki
Hogy minek hánynám eléd a vegytiszta lényegem
Hisz félrenézned mindig kézenfekvő kényelem
A flóm is elég szar, de tudod, hogy nem erről szól
Amatőr meg elvont is, de azt hiszem, ettől jó

(verse 2)

Poros kocsmák hátuljában a zenegépnek dőlve
Egy életutat kikövezni - elvetélt egy ötlet
Marad az örök toporgás, kapualjak árnyéka
Tollmozgás a papíron, neuronok játéka
És egész mélyről szakad fel, hogy most a jó
Hogy leszek még a mondat végén pontothagyó
És nem hajlik át minden a még meg nem írt sorba
De az új tagmondat kísértése kéretlen is ott van
Ez ugróiskola a delírium határmezsgyéjén
A macskakő-koptatáshoz aláfestésként
A zavarom is enyhül, ahogy lassul a szívverés
Néha tényleg szín-lelés, máskor meg csak színlelés
Hideg verejtékben ébredés vérízű szájjal
Vagy szabadság-illúzió kékszínű szárnnyal
Mindig másik énem az, aki hirtelen itt terem
És mégis látok valamit, amit te nem