Súlytalanság

A lelkem, szavam, létem súlya elhamvadt
Az esti késő órák égisze alatt
Bámulok ahogy felém nőnek a falak
Pár kocsi, járókelő éppen elhalad
A pillanat elporlad, ahogy elszalad
Megállok, és a szemem egyszer fennakad
Nem érzem talpam alatt egyszer a talajt
Nincs súlyom és a lélegzetem megakad

Elmosódik az arcomról a szempárom
Erények nyomát hiába konzerválom
Míg az elfeledett korokat én feltárom
Addig a saját utam a jövőtől elvágom
Ha változtatni akarok is megbánom
Hisz üresség marad utána, nem mámor
A távozásomhoz a pontot megvárom
Mikor a neonokat a hold előtt mеglátom
Üres szavak, kriptikus jelek, dе mind ugyanaz
Figyelmet követel a rám zúduló fényzuhatag
Nem értik, hogy szándékosan járom ott az utamat
Ami sötétségbe vezet, a határokon túlhalad
Szikár tájon beköpik hogy ki mint vet, az úgy arat
Hogyan nézel előre, nem tisztázva a múltadat?
Ami küzdelem tárgya volt, végezetül úgy maradt
Szaturált minden zajjal, de mégis minden súlytalan

Halántékról lefolyt verejték az aszfalton
A szinusz-hullám mindent elnyom, azt hallom
Rajtam kívül álló erő épp a falhoz nyom
Milyen kötelességgel kellene tartoznom?
Számít egyáltalán bármit hogyha azt mondom
Amit érzek a hőségben és a fagyponton?
Mert ha sikerül így ehhez alkalmazkodnod
Úgy a vágyakkal onnantól nem lesz majd dolgod
A képzelet szövevényét nem tudod majd felidézni
Eltorzul minden kép a felismerhetetlenségig
Gyerekként se felnőttként se jutottunk el a célig
Elérhetetlent akarva egyenesen az égig
Hadakozva a ténnyel a szorongást számonkérik
A csúcson írják körül mi érdem és gyengeség itt
Hogyan határozod meg hogy látom a világot én
Miközben egyszer se próbáltál meg te a cipőmbe lépni?

A lelkem, szavam, létem súlya elhamvadt
Az esti késő órák égisze alatt
Bámulok ahogy felém nőnek a falak
Pár kocsi, járókelő éppen elhalad
A pillanat elporlad, ahogy elszalad
Megállok, és a szemem egyszer fennakad
Nem érzem talpam alatt egyszer a talajt
Nincs súlyom és a lélegzetem megakad

Ahogy emelkedek felfelé a légtérben
Keresném azt a mankót ami nincs kézben
Az arány kitárul úgy mint a térképen
Megmártózva a város sárgás fényében
Kevés ember tud el távozni itt épp ésszel
Annál tragikusabb elhagyni a létét
Mert amikor rájössz hogy elérkeztél a végéhez
Szembe kell nézz elkerülhetetlenségével
Úrrá lesz rajtam a fáradtság
Mégsem olyan mint az álmosság
Nekem téveszmék jutottak az eszembe
Miközben másoknak meg látomás
Dermedt végtagok és tátott száj
Az okozat már rég nem a csodálkozás
Hanem a légörvények amik
A mozdulataimban okozzák a változást

Amikor egy levelet elvisz a szél
Elsajátítom követendő mintaképp
Haloványan parázslik a szikra még
De ami egyszer eltávozik, visszatér
Érzem hogy a végtelen lett itt a cél
Az indíték megalapozott mindazért
Ami folyton lehúzott egy sziklaként
Helyette felmagaslok egy csillagért
Pont festménnyé lett a talaj már
Mondd meg miért jobb, hogy lent maradtál?
Ott fent érvénytelen az akadály
Jobb hely rég és nekünk nem szabhatják
Meg itt hogyan élünk, itt nem hat az aggály
Ide nem húznak rácsot, falakat rá
Örök érvényű a szabadság
Mikor teret nyer a súlytalanság

A lelkem, szavam, létem súlya elhamvadt
Az esti késő órák égisze alatt
A pillanat elporlad, ahogy elszalad
Nincs súlyom és a lélegzetem megakad

A lelkem, szavam, létem súlya elhamvadt
Az esti késő órák égisze alatt
Bámulok ahogy felém nőnek a falak
Pár kocsi, járókelő éppen elhalad
A pillanat elporlad, ahogy elszalad
Megállok, és a szemem egyszer fennakad
Nem érzem talpam alatt egyszer a talajt
Nincs súlyom és a lélegzetem megakad