Holtvágány

Visszapörög az idő minden éjféllel
Nem színlel harcot a változás reményével
Letompult arcok és nehéz levegővétel
Bent megrekedve nem élsz a lehetőséggel

Várni hogy ne essen a világ széjjel
Minden egyes áldott reggeli ébredéssel
Bezárva azzal az ártatlan tévedéssel
Hogy egyszer simán ér nappalba majd az éjjel
De mintha az mégis nem érne soha véget
Mintha a lidércek fognák az ébrеnlétet
Rátakarnának egy fátyolos terítékеt
Ami tompítja a lelket és megbénítja a létet
A köd felszállna de megáll az akadályba
Hogy felülről túl vastag már a mindent terítő hártya
Még is a legtöbbje továbbra is azt várja
Hogy szertefoszlik ha ugyanúgy zajlik le a sétája
Nem tudom már azt: mire vártam a választ?
Megkaptam én azt vajon, vagy nyújtott e bármi támaszt?
Mert idővel magamban elhalványultak a szálak
Fiókok keletkeztek a kegyetlen igazságnak

Sosem hittem hogy a világra én jól rálátok
Bilincsekkel elmém korlátjához
De míg a legtöbbet vezetik az orrán át
Jó hogy egy síkon haladunk csak: a holtvágányon
De ha túlságosan kalandoznék szóljál rám
Ne billenjek át képzeletem tornácán
Ne kutakodjak hatalmasok dolgán át
Csak pontként haladjak az információs sztrádán
Csak egy kósza porszemként a hatalmas ürességben
Ahogy a világot önmagamból szemlélem
Mintha nem én fognám azt ami van a kézben
Mintha más lába lépné meg mindegyik léptem
Mintha nem találnám azt aki voltam régen
A mindent borító homályos szürkeségben
Behúzott téged és engem is így a mélybe
Hiába harcoltam, lekényszerített térdre

Visszapörög az idő minden éjféllel
Nem színlel harcot a változás reményével
Letompult arcok és nehéz levegővétel
Bent megrekedve nem élsz a lehetőséggel

Nem bírtam aggyal, fejjel mentem a falnak
Amit a kezem megtett afelett nem lett hatalmam
Azzal kell egyezkednem amivel nem akartam
Ami a döntést magának önkénnyel elragadta
Üresen nézném a színek hol bujkálhatnak
Miért van az hogy a homály meg túláradhat?
Hogy jutottunk el, hogy önként ezt megválasszad
Lemondva arról a jogról, hogy átláthassad?
Tartály lett a test, nem uralja rég a lélek
Csekély az idő míg magába hazatérhet
Mit számít a számonkérés, a felvetésed
Ha nem ütközik be másba csak szembe szélbe?
Ha az egyént a megszokásért feláldozod
Nem éled újjá azzal mi ezelőtt leáldozott
Cserébe kapod érte a fennálló állapotot
Ahol a szó a számok fölényétől elkárhozott

Nem is értem, miért állunk ebben a létben
A lábam zilál ahogyan remeg a lécen
A saját lépteim vesznek a feledésbe
A szinapszisaim alig tartanak ébren
Kifoszlik a kezem, ahogyan egyre érzem
Ahogy a jeget nem gátolja már a vérem
Kikristályosodik, hanyatló és törékeny
Ahogyan lebeg a hajnal sűrű ködében
Átlátok rajta, kár már tagadnom
Csak az időt pazarlom
Gondolván van hatalmam, bármennyi rangom
Vezérelni az akaratom
Csak a közöny, a termékenység oltárán
Üres szemekkel a számonkérés óráján
Az idegpályáimat hiába csatornáznák
Hiszen minden egyes bejárt út egy holtvágány

Az idegpályáimat hiába csatornáznák
Hiszen minden egyes bejárt út egy holtvágány