Eklektikus lesz

(verse 1)

A nap mint klinkertégla tűzfal, olyan halottsárga
Ne szólj szám! egyedül a csönd hajaz a valóságra
(és máig csak a te kedvedért mondom így...
Talán ez is olyasmi, ami látható a holdról is
Ahol senki sincsen, látod, csak nekem fontos
Csak azért vagy a világomon, hogy a hiányt ellenpontozd)
Olyan sértett vagyok, mint az az "otthagyott elit"-típus
A lét nyújtott körforgás, posztapok-elliptikus
Minden koncepció csak a rettegésnek álruha
A logika lázálma olyan örök, mint a gyászmunka
Mint egy gyerekkori festmény, olyan elhagyott és elnagyolt
A modern istenkép, de mégis, valahogy megvagyok
A nevem poeta sacer, de nem leszek a váteszed
Mert túl sok múlik azon, a hited hová teszed
A te súlyod már nem bírja egy félárva fél válla
Így akár chicago utcái, ez a bordakosár széljárta

(hook)

Bármerre járok, mindig megihlet a kopogás
Az eső, a cipőm, a fülesben a dobolás
Mint mellkasban a dobogás, lassú csoszogás
A létből a nemlétbe – ez felvilágosodás
Ezáltal nyert szabadság, új útvonalterv
De e káoszelmélet még túl sokat rejt
Tudom meg lettünk áldva egy őrült fortunával
De nézd, megint kel a nap, földgömb-fordultával

(verse 2)

Mondd csak, te használod a látóideged?
Ha magadért vagy oda, az csak plátói lehet
Ugyanazt gondolom, mint Seneca a vénségről
Kopognak az ajtón - a szemem az, az éhségtől
Csak zenének élni? sokból így lesz csóró
Ha szívsz, ez pont jó, mert ez szívhezszóló
Mint mondjuk Petri valamely egyetlen verssora
Mert ez itt pest-buda, egy kegyetlen despota
Egy sötét szenvedély, ha azt hinnéd, elmúlt
Újra eljön érted, és ismét felbujt
Hogy hiába várod, mint zsúron a banántortát
Ha elég közel van, harapd át a halál torkát
Gyújtod a gyertád, de kiolja más a fényeket
Hiába harcolsz, ha a rothadás a lényeged
Magad szaggatod minden komponensed elfáradt
A mulandóság lett az utolsó mentsvárad

(hook)

Bármerre járok, mindig megihlet a kopogás
Az eső, a cipőm, a fülesben a dobolás
Mint mellkasban a dobogás, lassú csoszogás
A létből a nemlétbe – ez felvilágosodás
Ezáltal nyert szabadság, új útvonalterv
De e káoszelmélet még túl sokat rejt
Tudom meg lettünk áldva egy őrült fortunával
De nézd, megint kel a nap, földgömb-fordultával

(verse 3)

Nincs szaladgálás csak alapjárat, az azték pajtim alapjára
Kis szabadság más a lap járása, szakadnék annyi darabkára
Nincs szaladgálás csak alapjárat, az azték pajtim alapjára
Kis szabadság más a lap járása, szakadnék annyi darabkára
Ahányra csak ahhoz kell, hogy egész legyek újra
Mert így egyenként a részeket az egész terhe sújtja
Csak olyan egyszerű a történet, mint Esterházyé
Mert épp annyit ér a szavam, mint ezer másiké
És mégis én beszélek, nincs konnotatív jelentés
És csak számomra lesz a vászonra vitt teremtés
Nem tudom az idegszálaim a nadrágomba betűrni
A városkép belülről a szemhéjamra vetül ki
Csak a szél hord szét a kabátom mint vitorla
És kavargok, mint egy vallomás, ami soha nem lett kimondva
De veled marad mégis, ahogy a hajópadló nyikorgása
Hogy nem létezik premissza, ami minden tétel indoklása

Marad e körülírt zuhanás, jobb híján egyfolytában
Mert ezer élet, nincs különbség, csak a lefolyásban
Hisz kitört minden ólomüveg, a kontinuum így már huzatos
A téridő csak illúzió, itt minden élet párhuzamos
Így elvi síkon együtt sírunk, együtt nevetünk
Hogy a bermuda-háromszögben papírhajóban evezünk
Beesési szög kérdése minden árnyjáték
Fővilágosító mégsem kapott soha hálát még